Ki ne volna vérmodern, amikor szembesül a kreatív élet lehetőségével, azzal a választás nélküli üzleti ajánlattal, amivel régen a Sátán hideg szeleket kavarva kufárkodott Adrian Leverkühn előtt?
"Minden azon fordul meg, milyen idő az, amit árulunk! Nagy idő, bolond idő, egészen pokoli idő, felséges, és még annál is felségesebb mulatsággal teli, no és persze nyomorúsággal teli is, nyomorult kétségbeeséssel, ezt nemcsak hogy megengedem, hanem még nyomatékosan, büszkén hangsúlyozom is, mert hiszen ez így illik és dukál, ez a művész sorsa, természete. Mert hiszen a művész köztudomásúan mindig kileng mindké tirányban, normális körülmények közt is mindkét irányban mozog. Az inga mindig erősen kilóduil lelkesedés és melankólia között, ez megszokott és mindennapi, hogy úgy mondjam, polgári és mérsékelt jelenség ahhoz képest, amit mi szállítunk. Mert mi az efféle netovábbjával szolgálunk: olyan fellendülésekkel és megvilágosodásokkal korláttalanság és féktelenség, szabadság, biztonság és könnyedség olyan élményeivel, olyan hatalmi és győzelmi tudattal, hogy az emberünk szinte nem hisz az öt érzékének; no és vegyük még hozzá azt a csodálatos érzést, hogy elragadtatással szemlélni tulajdon művét, elannyira, hogy könnyen és szívesen lemondanamások, idegenek elragadtatásáról! Vegyük hozzá, hogy borzongva tiszteli önmagát, szinte kéjes iszonnyal isteni szörnyetegnak, isteni sugallatok szócsövének véli! No és a fellendülések között megfelelő szélsőséges, tiszteletre méltó mélypontok következnek, nemcsak űrbe, sivárságba, tehetetlen szomorúságba fúlók, hanem fájdalmak és rosszullétek mélységei, egyébként jól ismert rosszullétek és fájdalmak, melyek mindigtől megvoltak természetes adottságként, de tiszteletre méltóan felerősödnek az illumináció és ama tudat s mámor révén. De hát ezeket a fájdalmakat jól ismerjük a meséből, ezeket érezte a kicsi vizisellő a szép, emberi lábában, mintha éles késekkel hasogatnák, amikor a halfarka helyett lábakat szerzett magának. Ismered ugye, Andersen meséjét a sellőről? Ez volna a neked való rózsaszál! Akarod, hogy az ágyadba fektessem? Csak egy szavadba kerül!"
2008. október 31., péntek
Ha szívünkhöz nő egy bohóc
Ki ne volna konzervatív, amikor tizennégy évesen mindannyian kiöregszünk az általános iskolából?
"A változások olyan körülmények, amelyekhez alkalmazkodnunk kell, s a konzervatív hajlam egyszerre jele annak, hogy nehezünkre esik alkalmazkodni, és eszköz, melyhez ez irányú próbálkozásainkban folyamodhatunk. A változások csak azokra nincsenek hatással, akik semmit nem vesznek észre, akik nem tudják, mijük van, és körülményeikkel szemben fásultak, más részről a változásokat csak azok üdvözölhetik válogatás nélkül, akiknek semmi nem becses, akikben csak múlékony kötődések sarjadnak, akiktől idegen a szeretet és a ragaszkodás érzése. A konzervatív hajlam egyik említett állapotnak sem szolgál talajul: a jelenlegi és az adott élvezetére való hajlandóság épp hogy ellentéte a tudatlanságnak és a fásultságnak, s kötődést és ragaszkodást szül. Ezért idegenkedik a változástól, mely mindig és mindenekelőtt úgy jelenik meg számára, mint valamitől való megfosztódás. A viharban elpusztult csalit fájó hiánya a megszokott tájban, barátok halála, a barátság elmúlása, viselkedési szokások kihalása, egy szívünkhöz nőtt bohóc visszavonulása a pályáról, a kényszerű száműzetés, a szerencse balfordulásai, az egykor élvezetet adó képességek elvesztése és másmilyenekkel való felváltódása: ezek egytől egyig olyan változások – talán nem is minden ellentételezés nélküliek –, amelyek a konzervatív vérmérsékletű emberben sajnálkozást váltanak ki. Ha nehezére esik megbékélni velük, ez nem azért van, mintha az, amit velük elveszített, önmagában véve jobb lenne, mint bármi más lehetett volna, vagy mintha jobbat képzelni sem lehetne; nem is azért, mintha ne lehetne a helyébe lépőt is élvezni, hanem azért, mert amit elveszített, olyasmi volt, amit ténylegesen élvezett, és aminek örömeit kiismerte; ami pedig felváltja, olyasmi, ami iránt nem alakult ki benne ragaszkodás. Következésképpen a kicsi és lassú változásokat elviselhetőbbnek fogja érezni a nagyoknál és a hirteleneknél, és minden megjelenési formájában nagyra fogja értékelni a folyamatosságot. Egyes változások nem is jelentenek nehézséget számára, ez azonban nem azért van így, mintha nyilvánvaló javulást képviselnének, hanem pusztán azért, mert könnyen feldolgozhatók; az évszakok változását visszatérésük közvetíti, a gyermekek felnövését pedig a folyamatosság. A konzervatív hajlamú ember általában könnyebben alkalmazkodik a várakozásával nem ellentétes változásokhoz, mint olyasminek a pusztulásához, ami minden jel szerint nem hordozta magában felbomlásának csíráit."
"A változások olyan körülmények, amelyekhez alkalmazkodnunk kell, s a konzervatív hajlam egyszerre jele annak, hogy nehezünkre esik alkalmazkodni, és eszköz, melyhez ez irányú próbálkozásainkban folyamodhatunk. A változások csak azokra nincsenek hatással, akik semmit nem vesznek észre, akik nem tudják, mijük van, és körülményeikkel szemben fásultak, más részről a változásokat csak azok üdvözölhetik válogatás nélkül, akiknek semmi nem becses, akikben csak múlékony kötődések sarjadnak, akiktől idegen a szeretet és a ragaszkodás érzése. A konzervatív hajlam egyik említett állapotnak sem szolgál talajul: a jelenlegi és az adott élvezetére való hajlandóság épp hogy ellentéte a tudatlanságnak és a fásultságnak, s kötődést és ragaszkodást szül. Ezért idegenkedik a változástól, mely mindig és mindenekelőtt úgy jelenik meg számára, mint valamitől való megfosztódás. A viharban elpusztult csalit fájó hiánya a megszokott tájban, barátok halála, a barátság elmúlása, viselkedési szokások kihalása, egy szívünkhöz nőtt bohóc visszavonulása a pályáról, a kényszerű száműzetés, a szerencse balfordulásai, az egykor élvezetet adó képességek elvesztése és másmilyenekkel való felváltódása: ezek egytől egyig olyan változások – talán nem is minden ellentételezés nélküliek –, amelyek a konzervatív vérmérsékletű emberben sajnálkozást váltanak ki. Ha nehezére esik megbékélni velük, ez nem azért van, mintha az, amit velük elveszített, önmagában véve jobb lenne, mint bármi más lehetett volna, vagy mintha jobbat képzelni sem lehetne; nem is azért, mintha ne lehetne a helyébe lépőt is élvezni, hanem azért, mert amit elveszített, olyasmi volt, amit ténylegesen élvezett, és aminek örömeit kiismerte; ami pedig felváltja, olyasmi, ami iránt nem alakult ki benne ragaszkodás. Következésképpen a kicsi és lassú változásokat elviselhetőbbnek fogja érezni a nagyoknál és a hirteleneknél, és minden megjelenési formájában nagyra fogja értékelni a folyamatosságot. Egyes változások nem is jelentenek nehézséget számára, ez azonban nem azért van így, mintha nyilvánvaló javulást képviselnének, hanem pusztán azért, mert könnyen feldolgozhatók; az évszakok változását visszatérésük közvetíti, a gyermekek felnövését pedig a folyamatosság. A konzervatív hajlamú ember általában könnyebben alkalmazkodik a várakozásával nem ellentétes változásokhoz, mint olyasminek a pusztulásához, ami minden jel szerint nem hordozta magában felbomlásának csíráit."
2008. október 7., kedd
Legalja
Axióma: a politika undok, de fontos dolog. Ha mi nem foglalkozunk vele, majd foglalkozik Más; és ha lankad polgári éberségünk, azok a Mások hamar az klozetajtónkon fognak kopogtatni. Talán csak egy kopogtatócédulát lobogtatnak, talán az igazolást arról, hogy anyád piréz volt.
Így vagy úgy, de menned kell.
A minap történt vonatszerencsétlenségről tartott sajtótájékoztatón Fletó olyan produkcióval rukkolt elő, amivel Gór-Nagy Mária színitanodájának felvételijéről is páros lábbal rúgnák ki. Ez a politika? Vagy csak egy ostoba ad hoc kommunikációs döntés? Esetleg a spuri okozta idegfeszültség?
Mit tegyek? Mire számít tőlem Magyarország?
Adekvát választ akartam, ezért kimentem a konyhába fogat mosni, és egy tejhabosítóval betámadtam kollegáim mellszőrzetét. Azután meghirdettem a forradalmat.
Így vagy úgy, de menned kell.
A minap történt vonatszerencsétlenségről tartott sajtótájékoztatón Fletó olyan produkcióval rukkolt elő, amivel Gór-Nagy Mária színitanodájának felvételijéről is páros lábbal rúgnák ki. Ez a politika? Vagy csak egy ostoba ad hoc kommunikációs döntés? Esetleg a spuri okozta idegfeszültség?
Mit tegyek? Mire számít tőlem Magyarország?
Adekvát választ akartam, ezért kimentem a konyhába fogat mosni, és egy tejhabosítóval betámadtam kollegáim mellszőrzetét. Azután meghirdettem a forradalmat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
