Nagyon személyes történelem - a holokauszt

Számháborúk, mutogatások, süket felszólítások. Patetikusan homályosuló tekintetek, a háttérben zuschlagjánosok kuncorásznak. Rossz lelkiismeret savanykás szaga mindenhol. Nagyon hiányzik az ember.

Én akkor döbbentem rá, hogy ezt az egészet nem értem, amikor 18 évesen letettem Szerb Antal Vörösmarty-tanulmányait. Nem értettem, hogy lehet, hogy ezt a legnemesebb, legizzóbb hazafiságtól fűtött, a magyar nyelvet és kultúrát szemérmesen babusgató filoszt saját hazája kegyetlen munkaszolgálatra rendelte, megtörte és megölte. Ha valaki olvasta a Pendragon-legendát vagy az Utas és Holdvilágot, akkor tudván tudja, Szerb Antal mindenkinél többet tett azért, hogy világháborúban megtört, pattanásnyi népként is büszkén tudjunk magyarokként és európaiakként élni.

De hát annyira fáradtan jönnek a szavak, a feleslegesnél feleslegesebbnek érzem a bizonygatást. Mert unom az ürességet matériává gyúró szobrokat, kiállításokat. Unom a rosszkedv, a pesszimizmus, a rejtőzködés, az óvatoskodás mementóit.

Én szolid agnoszikusként is érzem gyökereimben a fényt:

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Dal a dalról

Karesznak, Rainer-Marinak, Ferinek, Endrének, Dezsőkének, Vilinek, Szabiördögnek, Bandinak, nemvégülnemutolsósorban-Attilának, Janinak és Edgárnak

Lassan oszlik szét a rovarirtó-permet,
Csillámló cseppek, sárkánylehellet.
Ámbra, mosusz, tömjén és benzoé,
Minden a miénk, minden a költőké!

Felhőn lebegni, tájakat látni,
Csukott szemmel nimfákat imádni.
Kezed végigfuttatni óvón
Egy archaikus Apolló-torzón.

Ütemet robbantani, zúzni, zúzni a rendbe.
Belegyűrni a flyert izzadt farzsebedbe.
Bolond hangszer vagy: sírsz, nyeritesz, és búgsz,
Reszketsz, ha boldog-szomorú dal apályába fúlsz.

Káromolni Istent, vádolni az Eget,
Sírva mérni a falra bütykös ütleget.
Ha csikorog az éltető szó:
Legyints: Hol van már a tavalyi hó?

A porba portest, az élet oly olcsó! -
Bőgöd szerelmesen, de drága a koporsó.
Lehelj Felé inkább félénk tábori csókot,
Kacér hangon sziporkázz ezer s ezer bókot.

Ha viszket a legfrissebb jelmondatból varrt ruhád
És dioxinnal fullaszt az egész emberi világ,
Kiáltsd felszegett fejjel: Ki tiltja nekem meg,
Hogy Ravensbrück keresztjére ragasszak levelet?

Sosem leszel algoritmus; vers és dal kísér,
Nincs jelszó, nem szorít sohamár a kibertér.
Mert nem vagy agyag, nem vagy lélek,
Nem vagy alany, nem vagy tárgy,
Kicsi csend vagy.
Alig vérző balladai homály.

Ünnepi készülődés - még Attila nélkül

"PÁSZTOR:
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?
KÖLTŐ:
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!"

Bár a IV. Ecloga Pásztora ezután igencsak ledorongolja Költőnket, felpanaszolja április bolondságát és felvicsorítja a világ iszonytató pusztulását, azért mégiscsak élőbe fordul a természet, mégiscsak itt van a megújulás, a Költészet Napja. Mert a legeslegzordabb történelmi korban élő Radnóti is letette a garast a költőien lakozó ember mellett - persze nem a hölderlini titáni-amorális értelemben, hanem telis-teli gyengéd humanizmussal:

"Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog írtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt."

Az ember a költészet katapultjával lövi ki magát az Ember ideáján túlra, de csakis azért, hogy a teljesség üstökösével érkezzen vissza emberi létéhez. Talán ez a humanizmus. Emberi gyengeségeinktől megszabadulva gyengédnek lenni az emberrel. A nyelv erdejével szembeni alázat mellett nem elfeledni, kinek is köszönhetjük mindezt.

Heidegger szerint a nyelv hajlékában lakozik az ember. És a nyelv hol lakozik, nagymester? Hát az emberiség hajlékában.

De most ünnepre készülünk, és csak icipicit teoretizálunk. Akárhonnan is jön a nyelv képessége, nagyon is emberi. A legemberibb. Ezért április 11-én félre a reflexszerű bazmeggel, őőőőőzéssel, izével, suksükkel! mártózzunk meg a szép magyar nyelv sodrásában, és ne legyünk restek benne új erecskéket vágni magunknak!