Igen itt, igen most

Vértelen a táj.
Elhullott esernyő emelgeti szárnyaszegetten fekete tollait egy pocsolyában,
Kifordult bordái csupaszon csillognak a hunyorgó lámpában.
De ez nem fáj,
Mert a valóság nem rög.

Ha kell, mohát szedek a szörcsögő csatorna rácsáról,
Ha kell, napfényt lopok a hekket izzasztó lámpáról.

És vége az elvágyódásnak.
Mert forró számum kavarja fel a borotvahab megszáradt pihéit,
Mert Daft Punk lüktet a Szokol rádióban,
Mert cigifüst alatt tenyésznek a vágyak és évődések.

A zélet ez,
Ne mondja többet nekem senki, hogy
Ez vagy az a való.
Most az elmúlt nyár sárgájához jön az olvadó tej és a tortabevonó,
De öntöm, öntöm hozzá a színes szószokat is.

Nem Basztunk be Hiába! - sajtóközlemény

Megalakult az N. B. H., Magyarország legjobb lazypunk-csapata!

True. Lusták vagyunk. Lusták vagyunk megtanulni jól zenélni, lusták vagyunk igazán udvarolni, lusták vagyunk követni szüleink polgári életvitelét...és lusták vagyunk igazán dühödten lázadni. Egy dologra nem vagyunk lusták: BEBASZNI!

Tagjaink: USA - dob, ének; Jason Hope - gitár, ének; Ricky Terror - bőgő, ének

Ambícióink a számok nyelvére lefordítva:

• 2 év működés
• 54 hét a Bilboard Top Tenben
  
• 2 sorlemez
• 2 bestof-lemez
• 1 koncert-DVD
• 124 összetört szálloda
• 2434 pajszerpozitív groupie
• 1 Kovácsovics Fruzsina a családcentrikus USÁnak
• 1 szétbaszott Tóth Tibi(ne nyomuljon a köcsög az USA csajára)
  
• 1 szimultán Avril Lavigne-penetráció Jasonnak és Rickynek

Kurvára fogunk lopni, de a fíling egyedi lesz. Első nagylemezünk a tréfás és politikai áthallásoktól sem mentes "Orális válság" címet viseli, első kislemezünkre pedig a "3/12" számot másoljuk ki, mely a mai fiatalok párkapcsolati viszonyai elé állít görbe tükröt.

Stay tuned!

Jól sikerült dobás a Nehézkedés Törpéjén

Tegnap az éjszakai buszokon mostanában tenyésző orkok miatt iparkodtam elérni az utolsó hatos villamost a Moszkván. Felszálltam, leráztam egy mivanveled-beszélgetést kezdeményező tíz éve nem látott ismerőst, majd kinyitottam a Zarathustrát, ahol a főhős (hős, persze...) sokadik megzuhanása után az örök visszatérés súlyos látomását osztja meg a hajósokkal és velem. Itt tartottam:

"És valóban, a mit láték, olyant még nem láttam soha. Fiatal pásztort láték, a ki vonaglott, fuldoklott, rángatózott, eltorzúlt arccal; szájából pedig fekete, nehéz kigyó lógott ki. Láték-e valaha ennyi utálatot és halovány borzadályt egy arcon? Bizonyosan aludt! Ekkor a kigyó bemászott torkába - és mélyen beléharapott. Kezem rángatta a kígyót és egyre rángatta: - hiába! nem rántá ki a torokból. Ekkor bődült belőlem a szó "Harapd! Harapd!

Harapd le a fejét! Harapd!" - így bődült belőlem a szó, borzadásom, gyülöletem, utálatom, szánalmam, minden jóm és gonoszom egyetlen kiáltással bődült belőlem."

Uhh, szerencsére nem Wildner Ödön biblikus fordításában olvastam, amúgy is sokkolt a kép ereje. Magam mellé bambultam, és abban a szent pillanatban a Combino vajszín borításán a lábam alól (igen, felraktam az ablakba, na.) tintafekete szalagként bukkant elő valami. Beugrott az a bizonyos kígyó, lábsebből szivárgó vér, felfakadt üszök, vagy valamilyen gonosz méreg. De persze csak a cipőmre tapadt hó adta meg magát a melegnek, és döntött úgy, hogy ő most akkor csöndben lecsordogál.

És pont így lett belőle az örök visszatérés személyes metaforája: Nietzsche bérceihez, keresztútjaihoz, szakadékaihoz és zuhatagaihoz magamban hozzácsapódott a beteg körúti köd, az üres villamos vakító alagútja, és a hideg buszmegállóban lidércfényként imbolygó emberek. A kép elkezdődött az öröklét hegymászásánál és beleomlott a mocskos téli éjjel gondolataiba.

És ez olyasvalami, mint a melankólia? Távolról sem! Mert lebaszom a hátamról a nehézkedés rusnya törpéjét, belerúgok a púpjába, és ráförmedek: "Ez vala az élet? Rajta! Még egyszer!"

Nekrológ

Ő is elhagyott...

Pedig szenteste még oly hűségesen várt a Sirály előtt...


Nem hiszem el, hogy pont az ajtóm elől lopták el, onnan, ahol csaknem öt évig háborítatlanul pihent! Nem hiszem el! Ez nem lehet véletlen!

Harcedzett bringa volt. Fékje már csak jelzésértékű, gumija popsi-simaságúra kopott, rugózása tucatnyi lányvendég után már eléggé nyekergett. De akkor is hazavitt, ha csak az egyik szememet bírtam kinyitni! Akkor is hazavitt, ha már csak hasalni tudtam rajta! Akkor is hazavitt, amikor nem akartam!

Mindenhol ott volt...

Szerelmes nyáresti együttfurikázásokon.
Váci utcai rácsapásokon.
Megcsavart Tűzrakteres hajnalokon.
Közterületen való büntetendő biciklizéseken.
Szentendrei maratonokon.
Anyázós demszkygrádi bicikliutakon.
Rákosrendezői hidakon.
Menet közbeni frizbizéseken.
Őszi Ligeten való átsusogásokon.
Systemeken, Amorfokon, Daftpunkokon és Toolokon.

Analóg emlékek rohamoznak

Hetek óta nem láttam a napot. Hetek óta nem írtam egy sort sem.

M. még mindig a templom bejáratánál dekkol, még mindig nem hagyta maga mögött a Melankólia üres és borzalmas allegóriáját. De most a langymeleg délutánban, a karperec-pénzeiket csörgető piacozók között M. a folyó felé veszi útját. Érzi a körülötte szövődő hálót, ezért az éjszakára várva felkapaszkodik egy lapostetőre...

Analóg emlékek rohama: amikor kisgyerekként a mosógépen ülve a szüleim szárítják a hajamat. Süvítés, meleg levegő, libabőr és kellemes borzongás. Elmélázás. Szentendrére képzelem magam, ahogy a nagypapám telke feletti bunkernél, az erdőbe vezető ösvényen keresztbe húzott zsinórcsapda körül dőlöngél az árvalányhaj. Vagy sokkal-sokkal később ugyanez a meleg szél, ahogy hajnalban lesben állok - vagyis hasalok - az egyik edzőtáborban, és nézem, ahogy a felkelő nap sugaraiban fürödve rezeg az előttem sarjadó, még alig egy ágacskából és egy levélkéből álló tölgycsmete.

Hajnalban mindig szél kél.