Beírás nélkül

Nem, nem! Az életem nem csak játék és mese. Nem agymenésből és bulizásból áll, mint azt az eddigi bejegyzések sugallják. A költőiség aurája és a permanens hálidéj-érzet persze delejes igézettel bír - ahogy ezt egyszer a távoli ismerősei felé sugallt hamis képekről elmélkedő Szidi nagyon helyesen meg is jegyezte. De hát mit lehet tenni, ha az ember az N. B. H. sztárja, és ennél fogva szociális kötelezettségei vannak!

Na ennyi lamentáció után akkor... Kedden edzés után, egy csírázó monoklival elmentem egy régóta halogatott találkozásra a halódó Kultiba. Színpadon a Rage Against the Machine-tributezenekar (nokomment, de amúgy sem fértem volna be), a vendégsereg a legpompázatosabb burzsuj-metálosok és budai zsúrfiúk válogatottja. De Kalaptól csalhatatlan ösztöneimmel azonnal megorrintottam az emberi lét szomorúságát kelmékbe burkoló divatipar összetéveszhetetlen bukéját. A lányok piros haja és ujjnyi festékrétege alatt szorongás sápasztja a bőrt, a fiúk szegecselt pofája mereven dolgozik a rágón. Farkasbőrbe bújt bárányok.

Persze, ki a fasz törődik a lebontás előtti napokban azzal, hogy a kerthelyiséget Styxként választja el a benti résztől a kövek alól előszivárgó víz. A férfivécét is elöntő locspocson azonban nem Kharón visz át, hanem egy pontonhíd, amit székekből rakott össze a nagyérdemű. Olyan voltam, mint Tyler Durden a Fight Club bázisán, ahogy a szivárvány minden színében spirálozódó tekintetel támasztom bundámmal a szét-tagelt csempét, és közben lógatom a zsepit az ajtómélyedésben pisilő Ágnesnek.

Csakhogy a rom-esztétika nem az én asztalom, és csúcsrajáratott szenzorokkal végül begőzöltem a téltől, a magánytól, az ázott csikkszagtól, a a Kulti előtt síró megvert runaway-kid hiábavaló istápolásától.

Teljesen kikészülve evickéltem haza, hogy azután simán elaludjak. Tízkor arra ébredtem, hogy zörög a kulcs a zárban. Anyukám volt az - japerszeeee! -, akit én kérettem oda a gázosok miatt. Kikómázok az előszobába, kaptam is a lebaszást, hogy mit keresek még otthon, mikor már rég a középosztály frontvonalában lenne a helyem. Én meg sütikészen vigyorogtam, mert olyan volt ez, mint gyerekkoromban, amikor "aki este legény volt, az legyen legény reggel is!" - ugyebár.