"És valóban, a mit láték, olyant még nem láttam soha. Fiatal pásztort láték, a ki vonaglott, fuldoklott, rángatózott, eltorzúlt arccal; szájából pedig fekete, nehéz kigyó lógott ki. Láték-e valaha ennyi utálatot és halovány borzadályt egy arcon? Bizonyosan aludt! Ekkor a kigyó bemászott torkába - és mélyen beléharapott. Kezem rángatta a kígyót és egyre rángatta: - hiába! nem rántá ki a torokból. Ekkor bődült belőlem a szó "Harapd! Harapd!
Harapd le a fejét! Harapd!" - így bődült belőlem a szó, borzadásom, gyülöletem, utálatom, szánalmam, minden jóm és gonoszom egyetlen kiáltással bődült belőlem."
Uhh, szerencsére nem Wildner Ödön biblikus fordításában olvastam, amúgy is sokkolt a kép ereje. Magam mellé bambultam, és abban a szent pillanatban a Combino vajszín borításán a lábam alól (igen, felraktam az ablakba, na.) tintafekete szalagként bukkant elő valami. Beugrott az a bizonyos kígyó, lábsebből szivárgó vér, felfakadt üszök, vagy valamilyen gonosz méreg. De persze csak a cipőmre tapadt hó adta meg magát a melegnek, és döntött úgy, hogy ő most akkor csöndben lecsordogál.És pont így lett belőle az örök visszatérés személyes metaforája: Nietzsche bérceihez, keresztútjaihoz, szakadékaihoz és zuhatagaihoz magamban hozzácsapódott a beteg körúti köd, az üres villamos vakító alagútja, és a hideg buszmegállóban lidércfényként imbolygó emberek. A kép elkezdődött az öröklét hegymászásánál és beleomlott a mocskos téli éjjel gondolataiba.
És ez olyasvalami, mint a melankólia? Távolról sem! Mert lebaszom a hátamról a nehézkedés rusnya törpéjét, belerúgok a púpjába, és ráförmedek: "Ez vala az élet? Rajta! Még egyszer!"
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése