Igen itt, igen most

Vértelen a táj.
Elhullott esernyő emelgeti szárnyaszegetten fekete tollait egy pocsolyában,
Kifordult bordái csupaszon csillognak a hunyorgó lámpában.
De ez nem fáj,
Mert a valóság nem rög.

Ha kell, mohát szedek a szörcsögő csatorna rácsáról,
Ha kell, napfényt lopok a hekket izzasztó lámpáról.

És vége az elvágyódásnak.
Mert forró számum kavarja fel a borotvahab megszáradt pihéit,
Mert Daft Punk lüktet a Szokol rádióban,
Mert cigifüst alatt tenyésznek a vágyak és évődések.

A zélet ez,
Ne mondja többet nekem senki, hogy
Ez vagy az a való.
Most az elmúlt nyár sárgájához jön az olvadó tej és a tortabevonó,
De öntöm, öntöm hozzá a színes szószokat is.