Hogyan találtam meg istent a bombakamrában?

Igen sokat gondolok egy lányra, akinek kedves Szűz Máriás medálja mögött (...nyelés...) valódi vallásos szív dobog - igaz, néha kissé zaklatottan.

Tegnap az ágyon heverve lázas agyam bakugrásaival valahogy az ő spiritualitásától jutottam el ahhoz, vajh' hogyan élhették meg a háborút a német tábori lelkészek? Mit élhetett át egy pogány rezsim alkalmazásában álló keresztény/keresztyén? Mit gondolhatott egy egyetemes szeretetvallás (okét, tudom, a gyakorlat a kereszténység esetében könnyen túllép ezen) felkentje egy faji szűrőn át pislogó hipernacionalista államról?

Nyilván sokfélét. Nyilván voltak olyanok, akik lélekben a bolsevizmus vagy a zsidóvilágösszeesküvés elleni szent háborúban vettek részt. Emlékszem, Robert Graves kiváló visszaemlékezésében említi, hogy az első világháborúban a német katolikus atyák az angol protestánsok elleni keresztes hadjáratra izzították a bajor nyájat, a protestáns lelkészek viszont már a franciákat és belgákat mutatták fel a sátán szálláscsinálóiként a jámbor pomerániai bakáknak. És ez így ment a másik oldalon is, természetesen.

Dede. Ez nem mond el semmit arról a tipródásokról, dilemmákrról, amelyek egy betegesen modern és betegesen antimodern elmeosztály alkalmazásában álló papot gyötörhetnek. A háború már önmagában is a hit nagy próbatétele, hát még ha azt egy minden szemkápráztató grandiózussága és dicsősége ellenére is nyilvánvalóan embertelen hatalom alattvalójaként éljük meg.

Vagy egyszerűen megadták a császárnak, ami a császáré és a haldokló soldatnak, ami istené? Volt tábori lelkész az SS-ben? Volt lelkész a koncentrációs táborokban?

Van Isten?