Téli vágyblokád

A tél minden évben nagy-nagy kezicsókolommal köszön be. Eljön az a reggel, amikor nem elég a kis- vagy nagykardigán, hanem végig kell csinálnom a kiegészítők rituáléját. Ez most még csak a szolid, kötöttsapka-kendő-kesztyű triászra korlátozódik, de azért ez is már a cudarságot jelzi.Hamarosan pedig lőkerül a polc mélyén gyűrődő jägeralsó, az eddig csak edzésre használt térdmelegítők; elgondolkozom a dupla zoknin.

Elindulok, és hiába a szívmelengető zene, csak nem olvad a fagyott város. Áttekerek a Ligeten, ahol a fák elfelejtettek őszi mezbe öltözni. Arra gondolok, mennyire szeretem ezt az utat, a számtalan szép élményből horgolt ködfátyolt a napkorong. Azután a Hősök terén bukkanok ki, a Dózsán már szar a bicikliút, és kezdek melegedni is: Izzik a levegő, resetel az agy. Flikkflakkok következnek, fel a Váci út vonalában az Árpád-hídhoz, átcsalinkázok a felüljáró alatt a korcs kis aligfestett ösvényre. Először a mai napon meg kell erősítenem magam, hogy igen, álmaimban elmerülök, míg tart a téli vágy-blokád, míg nem érzem ismét azt a félénk tábori csókot. Megállok, izzadok, lehámozok magamról egy réteget, lekapom a kesztyűmet. Ez utóbbi hiba volt, hiszen a Duna felett halakat lesve a hideg északi szél rádöbbent arra, hogy az ősz is megitta utolsó sörét.

Lehajtó, nyugodtan siklom, sőt, elítélőleg mondhatom, rutinból, hiszen a horizonton elnyúló lakótelepi ház fölött felhőket látok, majd réseket rajtuk, majd fényeket, mely azokon átjut. Átcikázom a Flórián téri kereszteződésen, végig a Lajos utcán. A bíborszínű ég alatt már szétfröccsent a nap, ezért balról jól elvakít. De ez már az utolsó villanás, mielőtt az amfiteátrum kráterszerű verme mellett befutok az irodához.